Nem mintha Marc Márqueznek szüksége lenne rá, de a legutóbbi győzelme miatt megint csak van miért külön fényezni a világbajnokot. Mondhatnánk, hogy szigorúan statisztikáról van szó, de ezzel a zsinórban elkövetett nyolcadik királykategóriás győzelmével olyan dolgot tudott véghez vinni, amit a gyorsasági motorsport történetében csak nagyon kevesen, számszerint négyen: John Surtees, Mike Hailwood, Giacomo Agostini, Mick Doohan. Csak a nevek egymás mellett való olvasásától is libabőrös lesz az ember, de természetesen van még hová fejlődni, hiszen Doohan legjobb sorozata tíz győzelmet számlál, a később Forma-1-es vilgbajnoki címet is szerző John Surtees tizenegyig is eljutott, Mike "The Bike"-nak a tizenkettő volt a csúcs, Agostininek pedig... Nagy levegő...
Húsz.
Hivatalosan.
Merthogy ez a bizonyos sorozat nem azért szakadt meg, mert Agot legyőzték volna. Egész egyszerűen Agusta báró ellenkezéséről (vagy inkább óvatos spórolásról, ahogy a későbbiekből kiderül) volt szó, ugyanis az akkor már évtizede legyőzhetetlen motorgyár, az MV Agusta tulajdonosának nem tetszett, hogy az 1969-es Nemzetek Nagydíját, amelyet korábban mindig Monzában rendeztek meg, az FIM áthelyezte Imolába, így egész egyszerűen nem vettek részt rajta. Sokat nem osztott-szorzott a csapat és a világbajnokság szempontjából sem, hiszen már korábban bebiztosították az újabb győzelmet, Agostini kétéves sorozata itt viszont befejeződött. De hogyan juthatott el egyáltalán idáig?
Az MV Agusta egyeduralma az ötvenes évek végén kezdődött. A sportág elitjét akkoriban az olasz motorok uralták, ám a piac ekkorra a világháború utáni megugrást követően kezdett elfordulni a nagyobb motoroktól. Ráadásul az '57-es szezont követően a nemzetközi szövetség betiltotta a teljes áramvonali idomok (dustbin-faring) használatát, amivel egyértelműen lezárult egy korszak a versenymotorok fejlesztésében. A legnagyobb olasz gyártók, a Moto Guzzi, a Mondial, az MV Agusta és a korszakot a királykategóriában uraló Gilera együttesen jelentették be kivonulásukat a gyorsasági motorsportból - ám az MV-nél végül meggondolták magukat.
Az anyacég főprofilja alapvetően a helikopterek gyártása volt, Domenico Agusta báró számára a motorok építése és versenyeztetése valódi úri passziót jelentett, így nem kellett holmi piaci igényekre építenie a versenyprogram finanszírozását. A világbajnokságon viszont olyannyira egyedül maradt, hogy 1958-ban mind a négy akkori géposztályban az ő gépei szerezték meg a végső győzelmet... Innen kezdve nagyjából érthető, hogy miként alakulhattak ki a sportág történetének legnagyobb sorozatai: Surtees, Hailwood és Agostini egyaránt az MV egyeduralmának köszönhették hihetetlen szériáikat.
Surtees legnagyobb sorozata még 1958-ban indult, és már abban az évben is ő nyerhette volna az összes futamot, ha Svédországba is elviszi a gyár a legnagyobb motorjait. Akkoriban viszont még csak a hétfutamos évad négy legjobb eredményét vették figyelembe minden versnyzőnél, Surtees pedig megnyerte az első négy versenyt, így nem maradt le semmiről. A hivatalos indoklás szerint a Dánia és Svédország közötti kompra túl nagy lett volna a kamionjuk, de ahogy az már a korábbiakból is kiderült, ha nem volt muszáj, nem vettek részt minden versenyen. Akkoriban a Svéd Nagydíjat rendezték a legtávolabb Olaszországtól (Hedemorában, Stockholmtól északra), nem hiányzott az olyan nagyon nekik. A sorozat végét pedig egy mechanikai hiba által okozott bukás jelentette Assenben, de abban az évben az angol már egyébként se csak a motorozásra koncentrált: egy Lotusszal már részt vett néhány F1-es futamon is, négy évvel később pedig, újra olasz színekben, a Ferrarival már a világbajnoki címet is megszerezte!
Hailwood sorozata is hasonló okokból szakadt meg. 1963-ban szintén egy asseni motorhiba után húzta be az összes futamot, majd a következő évben is győzelem győzelmet követett, egészen a Finn Nagydíjig. A szükséges öt elsőség helyett már a hatodik is megvolt, mivel az NSZK és az NDK nagydíjait bő egy héten és nagyjból 400 km-en belül rendezték, Imatrába viszont már nem ment el. Más kérdés, hogy ott volt viszont a fiatal csapattárs, aki még harcban volt a 350 köbcentisek bajnoki címéért és ha már arra járt, az 500-asok futamgyőzelmét is megszerezte, először pályafutása során - egy bizonyos Giacomo Agostiniről van szó.
Akire még természetesen visszatérünk, de meg kell emlékeznünk a "modern-kor" legkomolyabb hasonszőrű sorozatáról, ami természetesen Mick Doohan nevéhez fűződik. Az ausztrálok ásza egyértelműen uralta a '90-es évek közepét és ez leginkább az 1997-es szezonban csúcsosodott ki. Ez időtájt egyrészt teljesen egyértelmű volt a Honda fölénye is a vetélytársakkal szemben, másrészt nem is nagyon akadt olyan versenyző a kategóriában, aki folyamatosan komoly harcra tudta volna késztetni Doohant. Wayne Rainey balesete, illetve Eddie Lawson és Kevin Schwantz visszavonulása után komoly űr keletkezett a világbajnoki mezőnyben. A sors nagy igazságtalansága, hogy Doohan '92-es szezonja félbeszakadt az óriási asseni balesete miatt, hiszen anélkül már abban az évben is simán világbajnok lett volna, az említett legendákat megelőzve. Az ezt követő dominanciája viszont még őket is felülmúlta, hiszen 1994-től kezdve öt éven át még csak megközelíteni se nagyon tudták a világbajnokságban.
Abban a bizonyos '97-es évadban csak Jerezben és Indonéziában tudták legyőzni, a spanyol futamot Álex Crivillé, az indonéziait pedig a másik csapattárs, Tady Okada nyerte meg, 0,069 másodperces "előnnyel"... Doohan az évzáró ausztrál futamon kiesett, az előbb említett két verseny között viszont mind a tíz fordulóban őt intették le elsőként, amihez hasonló azóta sem történt a királykategóriában - vagyis övé a legnagyobb széria, amit nem MV-vel értek el! Ami pedig a jelenkor menőit illeti: Valentino Rossi leghosszabb sorozata még szintén Hondásként hétversenyes volt, Stonernek, Lorenzonak és Pedrosának sem jött ki még soha a lépés zsinórban három versenynél tovább a MotoGP-ben. Ez is jól mutatja tehát, hogy mit ért már el Márquez eddig is, de akkor most kanyarodjunk vissza még egy egészen picit Agostinihez.
Ugyanis a régiek sorozatai mellett azt az apró tényt elfelejtettük megjegyezni, hogy anno ők egy hétvégén általában nem csak egy versenyen vettek részt... Agostini, Hailwood és Surtees is szereztek ugyanabban az évben, veretlenül 500-as és 350-es világbajnoki címet, ami Agostini esetében azt jelenti, hogy 35 (!) versenyen keresztül nem talált legyőzőre. Ha pedig nem számítjuk azokat a versenyeket, amelyeken el sem indult, ez a szám egyből 58 (!!!) lesz, mert versenypályán, világbajnoki futamon 1968-tól az 1971-es Man-szigeti TT-ig nem talált legyőzőre - és akkor is egy motorhiba miatt kellett idő előtt befejeznie a 350-es futamot. Szigorúan 500-as versenyeket figyelembe véve ez a szám 39 lenne, Monzában akkor is egy meghibásodás jelentette Ago számára a verseny végét, aminek a ritkasága azt is mutatja, hogy bizony nem csak a pilóta, de a versenygép is külön szintet képviselt.
Ebből is látszik, hogy alapvetően az egészen különleges helyzet miatt sem nagyon érdemes összevetni annak a kornak és a mostaninak az eredményeit. Viszont éppen ezért is jelenthető ki, hogy jelenleg bizony igen szürreális szériának vagyunk a szemtanúi... Ez a Honda messze nincs olyan távolságban a vetélytársaitól, mint azok az MV-k voltak a maguk idejében és talán a Doohan-féle NSR500-asokhoz se érdemes hasonlítani. Az eredményekből az is látszik, hogy az ellenfelek se felejtettek el versenyezni, Márqueznek tehát messze nincs olyan egyszerű dolga, mint annak idején Agostiniéknek volt, akik igen gyakran már a második helyezettnek is kört adtak győzelmeik során. Szerencsére idén már láthattunk néhány igen szoros futamot, ami azt is jelzi, mennyire törékeny ez a sorozat - de az elmúlt hétvégét követően most már végképp nem merném megtippelni, hol érhet majd véget!
